karácsonyfák betegségei
Kártevők:
A tűlevelű örökzöldek közül a lucfenyőn és az ezüstfenyőn tavasszal találkozhatunk a lucfenyő vagy más néven ezüstfenyő-levéltetűvel (Elatobium abietinum).
Az egyik legjelentősebb lombkártevőként tartjuk számon, amely főleg enyhe telek után,
túl száraz, vagy nedves és huzatos helyen veszélyezteti elsősorban a fent említett két fenyőfajt.
A kártevő döntően tojás alakban telel, amelyből tavasszal kelnek ki a kis lárvák, kikelés után szívogatásukkal komoly kárt okoznak.
Kezdetben sárga foltosodás, majd az idősebb tűlevelek teljes elsárgulása, barnulása, nyár elejére pedig erőteljes hullása következik be.
A fiatal leveleket – a levéltetvek többségével ellentétben – nem támadja, a károsítás jellegzetesen az idősebb, illetve a korona belső, alsó részén található levelekre terjed ki.
A kb. 2 mm-es, zöld színű tetvek szívogatása miatt csökken a fotoszintetizáló felület, amely nagymértékben hozzájárul a fák kondicionális leromlásához.
A lucfenyő levéltetű szerencsére nem minden évben jelentkezik tömegesen, ha pedig mégis jelentős károsításra van kilátás, akkor is megfelelően védekezhetünk ellene.
A megelőzés során a legfontosabb a megfelelő tápanyag- és rendszeres vízellátás (szükség esetén télen is) biztosítása a fenyő számára.
A növényvédelmi kezelés szükségességéről az ősszel és tavasszal végzett rázogatás ad felvilágosítást. Ez azt jelenti, hogy ezekben az időszakokban rendszeresen, erőteljesen ütögessük meg a fenyő belső ágait, és amennyiben az alá tartott enyves, fehér papírlapon több levéltetvet is találunk, indokolttá válik a védekezés.
A permetezés fagymentes napokon, márciustól május végéig, illetve októbertől decemberig végezhető. Permetezésre a hajtásnövekedés megindulása előtt használható a Vektafid A, vegetációs időben pedig a Decis Mega vagy a Mospilan 20 SP. Ezek szabadforgalmú készítmények.
A II. forgalmi kategóriájú szerek közül pl. a Bi 58 EC, a Danadim Progress jöhetnek számításba. A közönséges lucfenyőn és annak egyes rokonain (Picea spp.) gyakran találkozhatunk a lucfenyő-gubacstetvek kárképével.
Az egyik legelterjedtebb faj a sárga lucfenyő-gubacstetű (Sacchiphantes abietis). Ez a kártevő lárva alakban a rügyek tövénél telel.
Többszöri vedlés után végül április elejére fejlődnek ki az első nőstények, melyek testét viaszos bevonat fedi, így szabad szemmel is észrevehetők.
Az általuk lerakott tojásokból kikelő lárvák a rügypikkelyek közé húzódnak, és szívogatásuk hatására gubacsképződés indul meg.
Ennek hatására az újonnan növő hajtások hamar elsatnyulnak, majd elszáradnak. A duzzanatok kezdetben zöldek, zártak, bennük további tetvek fejlődnek ki.
Nyár végére az ananászra emlékeztető gubacsok kb. 2-3 cm nagyságúak lesznek, megbarnulnak és felnyílnak, a kirepülő tetvek pedig tojásaikat ugyanarra a fára vagy a közelben lévő lucokra rakják, amelyekből rövidesen kikel az áttelelő lárva.
Más lucfenyő-gubacstetű fajok gubacsai kicsit másképpen néznek ki, és – gyapjastetűként a hajtásokon szívogatva, gubacsot nem képezve – a vörösfenyőt, illetve a duglászfenyőt károsítják. A lucfenyő-gubacstetű fajok elleni legjobb és egyben leghatékonyabb védekezési mód a zöld gubacsok időben, még felnyílásuk előtt történő eltávolítása.
Ennek optimális időszaka májustól júliusig terjed.
Ha mindezt a szomszédokkal összehangoltan végezzük, az eredmény messzemenően jobb lesz.
A vegyi védekezésnek csak addig van értelme, amíg a lárvák nem húzódnak be a gubacsokba.
Permetezésre az ezüstfenyő levéltetű elleni szerek használhatók.
A lucfenyő-gubacstetvek gyérítésével jelentősen mérsékelhető a közelben lévő vörösfenyők és duglászfenyők tetűvel való fertőzöttsége,
de szükség esetén ezek a fajok is kezelhetők az említett megfelelő készítményekkel a nyugalmi állapotban, illetve a vegetációs időszakban nyár elejéig.
A jegenyefenyőkön (Abies spp.) a hajtástetvek okozhatnak kárt.
A jegenyefenyő-hajtástetű (Dreyfusia nordmannianae) kárképe a fiatal hajtások, tűlevelek tavaszi torzulása, visszahajlása, majd sárgulása és elszáradása.
A tetvek kb. 1 mm nagyságúak, sötét színűek, nyáron pedig viaszos bevonat is megjelenik. A közönséges jegenyefenyő-hajtástetű (Mindarus abietinus) kb. 2 mm-es, zöld színű, testét fehér viaszréteg borítja.
Kárképe szintén a szívogatás miatt bekövetkező hajtástorzulás, illetve a kiválasztott ragacsos mézharmat, melyen korompenész telepedhet meg. A növényvédő szeres kezelést – szükség esetén – a tetvek észlelésekor végezzük el.
A fenyő-takácsatka (Oligonychus ununguis) polifág faj, számos tűlevelű veszélyes károsítója lehet különösen meleg, száraz években.
Elsősorban az alultáplált, sínylődő lucfenyőt és a borókát támadja. A vöröses színű lárvák és kifejlett egyedek szívogatása következtében a levél kifakul, majd elszárad.
Ezenkívül – a takácsatka kárképéhez hasonlóan – finom, pókhálószerű szövedékképződés is megfigyelhető.
Az atka elleni védekezés alapja a megelőzés, azaz a megfelelő helyre történő ültetés, a sűrű növényállomány kerülése, és a növények optimális víz- és tápanyagellátása révén azok jó kondícióban tartása.
A nyugalmi időszakban, Vektafid A-val végzett kezelés a levéltetvek irtása mellett az atkatojások gyérítése szempontjából is kedvező hatású. A tenyészidőszakban, főleg meleg, száraz nyarakon, legyengült növények esetében a II. forgalmi kategóriájú készítmények közül a Verimec 1,8 EC, esetleg a Cascade 5 EC nyújthat védelmet az atkákkal szemben.
A pajzstetvek közül egyes fajok pl. a tuján és a tiszafán is gyakran előfordulhatnak.
Ezeknek 3-6 mm nagyságú, teknő alakú, barna pajzsuk van, és a hajtásokon találhatóak meg. A lárvák kb. 1 mm-esek, világosabb színűek.
A pajzstetvek szívogatása következtében a hajtások torzulnak, sárgulnak, súlyosabb esetben elhalnak, illetve ragacsos mézharmat jelenik meg a felületükön.
Védekezésre addig van lehetőség, amíg az áttelelő lárvák pajzsa nem alakult még ki (április közepe).
Ezt követően már csak a nyár második felében, kb. július végén lehet hatékonyan védekezni, amikor a lárvák rajzása megindul.
A növényvédő szerek közül nyugalmi időszakban a Vektafid A. július második felében pedig a Mospilan 20 SP, a Bi 58 EC és a Danadim Progress használható.
A tuja és tiszafa mellett a borókát és a hamisciprust is károsíthatja a boróka-pajzstetű (Carulaspis juniperi). Igen elterjedt faj, amely sokszor okoz súlyos károkat az említett növényeken. A tápnövényeken 1-2 mm nagyságú, fehér pajzsok láthatók (gyakran tömegesen),
melyek védelmében szívogat a kártevő. A károsítás következménye száradás és lombvesztés.
Az erősen fertőzött növényeket vagy azok részeit érdemesebb megsemmisíteni, mielőtt a kártevő tovább terjedne róluk.
Gyengébb károsítás esetén a pajzstetvek elleni szerek használhatók: Vektafid A a nyugalmi időszakban, illetve június-júliusban a rajzó lárvák gyérítésére a szisztémikus készítmények.